Hetedik ecloga
Miklós Rádnoti| Original | Traduzione italiana di Edith Bruck da Poetria, movimento clandestino di resistenza |
| HETEDIK ECLOGA | SETTIMA EGLOGA |
| Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegõ, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. | Vedi, imbrunisce, e l’atroce barriera di quercia col fregio di filo spinato sta così sospesa che nel buio si dilegua. Lo sguardo va lento oltre la cornice del campo, la mente, la mente soltanto conosce la tensione del filo. Vedi, cara, qui è così che si libera l’immaginazione, il sogno, il bel liberatore, scioglie i nostri corpi sfatti, e allora il campo si avvia alla volta di casa. |
| Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejérõl búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? ‘s van’, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? | A brandelli e calvi, russando, volano i prigionieri dall’alto della cieca Serbia verso il paesaggio di casa che si cela. Paesaggio di casa che si cela! Ma c’è ancora una casa? Una bomba non l’avrà colpita? E’ come quando ci arruolammo? Lo stremato compagno di destra, quello a sinistra vedranno mai una casa? Dimmi, laggiù c’è una casa dove ancora qualcuno intende l’esametro? |
| Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a ‘Lager’ õrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. | Senza strumenti, riga dopo riga, tastando, scrivo i miei versi nella penombra così come vivo, cieco come un bruco che striscia le sue dieci dita sulla carta, il quaderno, la torcia, tutto mi fu tolto dagli scherani del campo non arriva più neanche la posta, solo la nebbia scende sulle nostre baracche. |
| Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt,- jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sûrü homályba bukót, a csodákat. | Tra notizie allarmanti e cimici, qui nelle montagne convivono il francese e il polacco, l’italiano chiassoso, l’ebreo assorto, il serbo scismatico, febbricitanti e con i corpi piagati, nonostante tutto, vivono la stessa vita in attesa di una buona nuova, una bella parola di donna, un destino libero e umano, una fine irraggiungibile, aspettando il miracolo. |
| Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres õrszemek árnya lépdel a falra vetõdve az éjszaka hangjai közben. | Sono disteso sul legno, un animale prigioniero, tra i parassiti, tra un’onda e l’altra di pulci quando l’orda delle mosche s’è placata. Vedi, è sera, un giorno di prigionia e un giorno di vita in meno. Il campo dorme. Sul paesaggio splende la luna e quella sua luce il filo spinato è nuovamente teso, dalla finestra seguo sul muro le ombre delle guardie armate tra le voci della notte. |
| Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szûk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. | Vedi, cara, il campo dorme, i sogni frusciano, chi si sveglia di soprassalto si rigira nel suo stretto lembo, e di nuovo sprofonda nel sonno con il volto che si illumina. Io solo sono sveglio, seduto assaporo la cicca in bocca invece di un tuo bacio e il sonno tarda a portarmi conforto, perché ormai non posso più morire né vivere senza di te. |
| Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július | [Lager di Heidanau, sulle montagne sopra Žagubica, luglio 1944] |
