Attila József: Külvárosi éj
GLI EXTRA DELLE CCG / AWS EXTRAS / LES EXTRAS DES CCG| Original | Traduzione italiana di Riccardo Venturi |
| ATTILA JÓZSEF: KÜLVÁROSI ÉJ A mellékudvarból a fény hálóját lassan emeli, mint gödör a víz fenekén, konyhánk már homállyal teli. Csönd, - lomhán szinte lábrakap s mászik a súroló kefe; fölötte egy kis faldarab azon tünődik, hulljon-e. S olajos rongyokban az égen megáll, sóhajt az éj; leül a város szélinél. Megindul ingón át a téren; egy kevés holdat gyújt, hogy égjen. Mint az omladék, úgy állnak a gyárak, de még készül bennük a tömörebb sötét, a csönd talapzata. S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll a holdsugár, a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait. S odébb, mint boltos temető, vasgyár, cementgyár, csavargyár. Visszhangzó családi kripták. A komor föltámadás titkát őrzik ezek az üzemek. Egy macska kotor a palánkon s a babonás éjjeli őr lidércet lát, gyors fényjelet, - a bogárhátú dinamók hűvösen fénylenek. Vonatfütty. Nedvesség motoz a homályban, a földre ledőlt fa lombjában s megnehezíti az út porát. Az úton rendőr, motyogó munkás. Röpcédulákkal egy-egy elvtárs iramlik át. Kutyaként szimatol előre és mint a macska, fülel hátra; kerülő útja minden lámpa. Romlott fényt hány a korcsma szája, tócsát okádik ablaka; benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga. Szundít a korcsmáros, szuszog, ő nekivicsorít a falnak, búja lépcsőkön fölbuzog, sír. Élteti a forradalmat. Akár a hült érc, merevek a csattogó vizek. Kóbor kutyaként jár a szél, nagy, lógó nyelve vizet ér és nyeli a vizet. Szalmazsákok, mint tutajok, úsznak némán az éjjel árján... A raktár megfeneklett bárka, az öntőműhely vasladik s piros kisdedet álmodik a vasöntő az ércformákba. Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól térképet rajzol a penész. S amott a kopár réteken rongyok a rongyos füveken s papír. Hogy’ mászna! Mocorog s indulni erőtlen... Nedves, tapadós szeled mása szennyes lepedők lobogása, óh éj! Csüngsz az egen, mint kötelen foszló perkál s az életen a bú, óh éj! Szegények éje! Légy szenem, füstölögj itt a szívemen, olvaszd ki bennem a vasat, álló üllőt, mely nem hasad, kalapácsot, mely cikkan pengve, - sikló pengét a győzelemre, óh éj! Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg. | NOTTE DI SOBBORGO Dalla corte accanto, la luce ritira lentamente la sua rete, come l'acqua in fondo a un fosso. La nostra cucina è già tutta buia. Tutto tace. Quasi goffo, si allunga lo spazzolone, e si trascina; su di esso, un pezzettino di muro sta pensando se crollare o no. E in stracci bisunti, sul cielo si ferma e sospira la notte; al bordo della città si siede. Barcollando attraversa la piazza; accende un po' di luna da ardere. Come rovine stanno le fabbriche, e ancora vi si produce dentro il buio più fitto, il piedistallo del silenzio. Sulla vetrata della fabbrica tessile si alza in fascio il chiardiluna, la soave luce della luna è il filo incoccato sulle stanghe dei telai; e fino al mattino, mentre è fermo il lavoro, i macchinari tessono cupamente i sogni pericolanti delle tessitrici. Più avanti, come arcate di un cimitero, la ferriera, il cementificio, la fabbrica di viti. Cripte di famiglia risonanti d'echi. L'oscuro segreto della resurrezione serbano queste fabbriche. Un gatto si fa le unghie sulla staccionata; la guardia notturna, superstiziosa vede un fuoco fatuo, un vivido barlume, - le dinamo dal dorso a scarabeo risplendono fredde. Fischia un treno. L'umidità fruga nel grigiore tra il fogliame dell'albero cascato e appesantisce ancor di più la polvere sulla strada. Per la strada un poliziotto e un operaio che parlotta. Coi volantini in mano, un qualche compagno arriva precipitosamente. Come un cane fiuta davanti a sé, come un gatto, avverte quel che ha dietro; si sposta verso i lampioni. L'osteria vomita luce marcia, la finestra rigetta pozzanghere; dentro traballa, soffocando, la lampada; da solo, un bracciante è ancora sveglio. L'oste si è addormentato e russa, l'altro digrigna la parete, la sua pena zampilla sugli scalini, piange e urla: viva la rivoluzione. Come freddo metallo è rigida l'acqua che schiocca. Come un cane randagio il vento va, la sua lingua, grossa e pendula lecca e inghiotte l'acqua. Pagliericci, come zattere nuotano muti sulla corrente della notte... Il magazzino è una barca incagliata, la fonderia un battello di ferro, e un bimbo rosso sogna il fonditore d'avere negli stampi. Tutto è umido. Tutto è pesante. La muffa disegna la carta dei paesi di miseria. E là, su prati stenti e su un po' d'erba strappata, cimici e carta. Si alzasse! Si riscuote e s'incammina senza forze... Lenzuole sporche sventolano, è il tuo vento umido, appiccicoso, notte! Penzoli dal cielo come dalla corda il percalle sfilacciato, e dalla vita la tristezza, notte! Notte dei poveri! Sii il mio carbone, riempi di fumo il mio cuore, dentro di me fondi il ferro, rendimi fucina che non si spezza, un martello che batte e lavora, una svelta lama per la vittoria, notte! Notte grave, notte pesante. Ma dormo anch'io, fratelli. L'anima non sia in preda alla pena, addosso non ci mordano i pidocchi. |
